A kerámiagyűjtők a sors kegyeltjei, mivel — különösen a 17. század óta — a kerámia használati és dísztárgyak választéka sokkal gazdagabb, mint a régiségek bármely más műfajban. Emellett bőséges emlékanyag maradt fenn az ókori Kína, Egyiptom, Görögország és Róma idejéből is. Stílus és forma tekintetében a kerámiák rendkívül változatos összképet mutatnak, amit tovább árnyal díszítési eljárásaik sokfélesége. Az egyes darabok, különösen az újabb keletűek azonosításához főleg a gyártó és a mintakészítő jelzései, a gyárak katalógusai, valamint a mintakönyvek adnak támpontot. A tárgyak további, egyedi sajátosságainak – előállítási mód, díszítési eljárások, mindenkori piaci érték – megállapítása inkább a detektívek aprólékos munkájához hasonlítható, ám megéri a fáradságot, s legalább annyi örömmel és haszonnal jár, mint maga a régiséggyűjtés.
A kerámiák közelebbről:
A különböző típusú kerámiák legfontosabb megkülönböztető jegyeit a gyűjtők hamar felismerik. A cserépáruk közül a kőcserép többnyire átlátszatlan, bár egy-egy ritka példány áttetsző is lehet. A porcelánok szinte kivétel nélkül áttetszők, s erős fény felé tartva könnyen megállapíthatjuk, milyen típushoz tartoznak.
Törekedjünk arra, hogy minél több tárgy kerüljön a kezünkbe, s gondosan tanulmányozzuk a mázatlan kerámiatest anyagának színét, ami többnyire a talprészen vagy a talpperemen látható. A teljes felületén mázzal fedett darabok esetén ehhez a csobhulás vagy repedés környékét kell megvizsgálnunk. A cserépáruk testének palettája a krémszínű kőedények (creamware) törtfehér színétől a narancssárgáján át a staffordshire-i agyagpépes áruk vörösesbarna árnyalatáig, a kőcserepeké pedig a törtfehértől a sötétbarnáig terjed.
A legnehezebb feladatok egyike annak eldöntése, hogy a tárgy kemény vagy lágy porcelánból készült-e. Ha a sérült felület szemcsés, valószínűleg lágyporcelánnal van dolgunk. Ez az anyag abszorbens, így a mázatlan talprész maszatosnak vagy elszíneződöttnek is tűnhet. Ha azonban a csorbult felület sima, üvegszerű, pereme éles, mint a pattintott kőé, a tárgy bizonyára keményporcelán.
Személyes tapasztalatom, hogy ha a lágyporcelán tárgyat kezünkbe fogjuk, de főleg ha az arcunkhoz érintjük, melegebbnek tűnik, mint a keményporcelán. A bevonatként használt máz is fontos támpont lehet. A cserepeken használt sokféle bevonat közül a legelterjedtebb, a fehér ónmáz elég rosszul tapad a testhez, így csorbulásra, lepattogzásra is hajlamos. Az ónmáz színe segíthet a gyártás helyének megállapításában: a tejszerű fehér máz például egy bizonyos, 17. századi londoni típusú munkára, a halvány égszínkék pedig az ugyanekkor készült francia fajanszok némelyikére jellemző. A kőcserepek jellegzetes bevonatainak egyike, az ún. sómáz csillámló, „narancsbőrös” (kissé lyukacsos, göbös) felületű.
A keményporcelánt mindig is olyan magas hőmérsékleten égették ki, hogy vékony, ám kemény bevonatot alkotva ráolvadjon a máz. A 18. századi lágyporcelánok gyakrabban hibásak, mint a keményporcelán változatok. Az ilyen tárgyakon a vastag, olykor zöldes vagy kékes színű máz „összegyűlik” a hajlatokban, bemélyedésekben.
A díszítés számos fontos információval szolgál a tárgy korának megállapításához. A korai kerámiákat általában egyszerű, vésett vagy karcolt motívumokkal, a későbbieket — így a kiváló minőségű cserepeket és a porcelánokat is — gyakran festéssel vagy levonóképpel (matricával) díszítették. A dekoráció számos típusát ujjunkkal is kitapinthatjuk: a vésett díszítés bemélyed, a máz fölötti festés kidomborodik. A tárgy hangja is segíthet eldönteni, hogy felújított darabot tartunk-e a kezünkben: ha megkocogtatjuk, a tökéletes épségű munka csengő hangot ad, a restaurált azonban – csak tompán „dobban”.
A kerámia mint gyűjtőnév, rendkívül változatos tárgyakat ölel fel. A lényegi különbségek felismeréséhez ismerni kell, melyek a főbb formaváltozatok és díszítési eljárások. Fontos, hogy minél több tárgyat kézbe vegyünk, de ne kápráztasson el az értékük.
