A bútorok származására utaló jelek, jelzések és előállításának dátumai sok bútorról hiányoznak, így a gyűjtőknek az azonosítás más lehetséges módjaira kell támaszkodniuk. A szakemberek és műértők ilyenkor az egyes korok stílusjegyeit, készítők specialitásait és a vidékekre jellemző sajátosságokat keresik. Támpontok a felületi nyomok, melyeket a kézi vagy gépi fűrészelés hagyott a munkákon, de segíthet a csavarok, szögek megléte vagy hiánya is. A bútortípusok és stílusok változatossága szintén jellemző lehet – feltűnőek az eltérések pl. a faintarzia (marketéria) késő 17. századi és 200 évvel későbbi változatai között. A gyűjtőnek mindenek előtt a darab általános állapotáról kell véleményt alkotnia. Legyen szemfüles, nem csak a részletekre, hanem az összképre, arányokra is figyelnie kell !
Az idők folyamán a bútorokat átalakították, restaurálták, reprodukálták — vagy egyszerűen másolták, hamisították. Mindez még indokoltabbá teszi, hogy közelebbről, alaposabban is megszemléljük az egyes munkákat.
Mindig is akadtak olyan, a hagyományos technikákban jártas mesteremberek, akik a régi szerszámokkal újjá tudtak varázsolni egy-egy antik bútordarabot. Kezdetben meghökkenünk az árveréseken, látva, milyen elképesztő összegekért kelt el egy ilyen, régi munka. Néhány ilyen „restaurátor” műhelyében járva érezzük meg a lelkiismeretlen emberek „nagy üzletét” — az átalakítást.
Ismerjük fel a helyes arányokat, a kornak megfelelő színt és a patinát (az évek során viaszból, tisztító szerből, szennyeződésből kialakuló réteg, ami az antik bútorzat telt, érett fényét adja). Figyelnünk kell a szerkezeti megoldásokra is, amelyek segítik az eredet felismerését. Vannak rendkívül Ügyes hamisítók, bár a többség idő, ismeretek vagy pénz hiányában „megtakarít” bizonyos eljárásokat.
A faanyagnak és a szerkezetnek a korhoz s annak stílusához illőnek kell lennie. Általánosságban véve igaz, hogy a „Tölgyfa-periódus” a középkortól a 17. század végéig tartott; a dióé a kb. 1690 és 1735 közötti időt ölelte fel, a mahagóni reneszánsza pedig 1735 táján kezdődött. A 19. század vége felé mind több egzotikus fafajtát használtak fel, s ezzel egy időben tértek vissza a tölgyfa- és a diófurnérok használatához. A 18. század elejéig a legelterjedtebb szerkezeti megoldás a „csapok” volt. Ehhez csapokkal (tiplikkel) rögzített, ún. csapos-csapnyílásos illesztékeket használtak. A csapokat kézzel faragták, ezért szabálytalanok.
A 18. század elejétől gyakrabban használtak fecskefarkas és enyvezett illesztéseket. A fát továbbra is kézzel fűrészelték, így például a fiókok szélein — egyenes fűrésznyomokat látunk. A 19. század elejétől fordulnak elő a gépi vágás ív alakú nyomai. A valódi, használat okozta kopásnyomok sokat elárulnak egy darabról. A hamisítók jellemzően eltúlozzák a kopásnyomokat, pl. az átkötéseken (az asztalok és a székek lábai között), az ajtókon és a fiókokon. Figyeljünk az elszíneződésre és a szennyeződésre a csavar- és szögfejek, a csuklópánt és a fogantyúk körül. A nap- fénynek kitett felületeken halványabb a patina, a gyakran használt részeknek (a székek karja, a fiók fogantyúja alatti terület, a repedések, a plasztikus faragványok és profilok alatt) sötétebbnek kell lenniük.
A túlságosan vastagon felvitt viaszfény átalakított vagy cserélt elemeket takarhat. Fontos: a korai politúrozott eljárást csak a 19. században kezdték használni.
Gyanúsak a betömött lyukak, kopásnyom ott, ahol nem indokolt, a fa mintázatában megmutatkozó eltérések, ha nem illenek a darab többi részéhez, és az eredetinek mondott faragás is, amennyiben ez nem domborodik ki a fa felületéből — később „javították fel” a bútort.
Az újrafurnérozás a hamisítók másik trükkje. A 19. századtól gyakran eltávolították a régi furnért, és idegen, főként tölgyfa bútorokra „ültették át”. A régi furnérokat kézzel vágták — vastagok, egyenetlenek. A későbbi, géppel vágott furnérok egyenletesen vékonyak. Figyeljük meg, hogy a vázon az összeszáradásból származó hasadások, hézagok és a furnérok hasonló elváltozásai nem ellentmondóak-e?
