Az ezüstmunka értékét elsősorban anyaguk, a nemesfém mindenkori piaci ára határozza meg. Következésképp e dekoratív használati tárgyak birtoklása — az aranyból készültekéhez hasonlóan — évszázadokon át a gazdagság biztos fokmérője volt. Ezen túlmenően, mivel darabáruként is eladhatók, de beolvaszthatók is voltak, gyűjtésük kifejezetten jó befektetésnek számított a sanyarú időkre. A gyűjtő szempontjából azonban ennél sokkalta fontosabbak az ezüstnemű egyéb tulajdonságai. Azt, hogy gyűjtésre érdemes-e egy adott tárgy, döntően befolyásolja a formája, a megmunkálása és a díszítettsége — jóllehet, ezek megítélése a változó divatnak és az egyéni ízlésnek egyaránt függvénye. Kívánatos, hogy a fém patinája hibátlan legyen, s a tárgy kora és alkotójának kiléte szintén a döntő szempontok közé tartozik. Az ezüstgyűjtés sikerének valódi záloga azonban az, hogy a gyűjtő képes-e felismerni s megfelelően értékelni mindezen tulajdonságokat vagy ezek hiányát.
Nem könnyű megtanulni a legfontosabb próbákat sem, és számtalan a hibalehetőség. A gyűjtők álma, az eredeti állapotában megőrzött antik ezüst igen ritka kincs.
Általában távolról sem tökéletesek azok a darabok, amelyekkel találkozunk. A tárgy szemre vételekor vizsgáljuk meg a feltételezett kornak megfelelő kopottságot, a felületet, a stílust, a díszítést, s mindezeket vessük össze a próbák információival. Ha ellentmondást látunk ezek között, az átalakításra, javításra vagy hamisításra vall. Az átalakítás és a javítás megengedett, de mindig értékcsökkentő tényező. A keresztelőkancsókat és korsókat például kiöntővel ellátva kannává alakították, felületüket trébelt díszítéssel gazdagították a viktoriánus korban. Mivel a vésett címert és monogramot gyakran eltávolították, és újat véstek a helyére, ha az ezüst gazdát cserélt, a tárgy fala elvékonyodott, s gyenge nyomásra is „megadta magát”, deformálódott. Az elvékonyodott felületeket olykor kicserélték vagy applikációval, rátéttel foltozták (ezt még nehezebb észrevenni), a megkopott részeket kivágták és pótolták, a javítás kontúrjait, a varratokat vésett mintával tüntették el.
A tárgy színe különösen fontos. Puha ronggyal törölgessük le róla egy kis helyen a patinát, majd vegyük alaposabban szemügyre. Az ezüst idővel tetszetős kékes árnyalatot kap, míg az új ezüst felülete csaknem tükörfényes. Antik darabon gyanús a ragyogó felület — lehet, hogy ezüstlemezzel takarták el rajta a javítást. Ezek gyakran feltűnően polírozott — fényezett — felületek. Az ilyen gyanús rész könnyebben felismerhető, ha kissé rálehelünk.
A tárgy súlya is befolyásolja értékét. Hasznos lehet egy kisebb rugós mérleg alkalmazása, valamint egy mágnes, amivel felismerhetjük az ezüsttel bevont vasat vagy acélt. A fémjegyek vizsgálatához célszerű beszerezni egy nagyítóüveget.
Az ezüstjelzéseket tartalmazó katalógusban, kézikönyvben könnyű kiigazodni — a dátumbetűket és a mesterjegyeket már csak nagy számuk miatt sem érdemes memorizálni. Angliában bonyolult fémjelzési rendszert hoztak létre, s emellett minden országban rendszeresítettek valamilyen próbát: az USA-ban például csak az ötvösjegyeket, Spanyolországban pedig a városok és mesterek jelzéseit is kötelezővé tették.
Miután az ezüstjegyeket már alaposan megnéztük, meg kell győződnünk ezek eredetiségéről is. Noha a jelzések hamisítása, átütése bűncselekmény, sokkal egyszerűbb ezekkel manipulálni, mint az egész tárgyat lemásolni. A hamis jelzéseket puhább poncolóval ütik be, ezért körvonalaik elmosódottabbak lesznek, mint a hiteles, acélszerszámmal jelzetteké. A fémjegy helyét a gyártás évétől függően változtatták, így a hamisítványokon gyakran másutt találjuk, mint ahol lennie kellene. A megfelelő elhelyezésről szakkönyvből tájékozódjunk. Közismert trükk, hogy egy eredeti régiségből, például kanálból „kivágják” a teljes jelzéssort, s azután ezt egy nagyobb tárgyba forrasztják: „ültetik”. Erről árulkodik, ha a jelzések a tárgy alján egyenes sorban, nem pedig tömbösen sorakoznak, és az is gyanús, ha a jelzés körül forrasztásnyom látszik.
