A régi tárgyak gyűjtése maga is művészet, és igen sok ismeret megszerzésére ad alkalmat. Ez a tudás nemcsak magukra a műtárgyakra vonatkozik, hanem kiterjed megszerzésük módjára, karbantartásukra és restaurálásukra is.
Mi nevezhető antik tárgynak?
Az antique francia szó a latin antiquus vagy anticus szóból ered. Jelentése: régi, a régmúltban keletkezett, Öreg, tiszteletre méltó. Milyen réginek kell egy tárgynak lennie ahhoz, hogy antik műtárgynak minősítsük? Egyes gyűjtők csak azt a tárgyat tekintik antiknak, amely legalább százötven éves. Kivételt jelenthetnek az ékszerek, a kínai porcelán és a szőnyegek. E vaskalaposok véleménye szerint az ékszereknek 1890 előtt kellett készülniük, a kínai porcelánnak 1800-nál valamivel korábban, a szőnyegek pedig már Ötven év fölött régiségnek tekinthetők. Az Egyesült Államokban régebben az antik fogalmat az 1830—840 előtt készült tárgyaknak tartották fenn, és egyesek még mindig ragaszkodnak ehhez. A legtöbb országban azonban – a kereskedők is – antiknak, régiségnek tekintik a százéves tárgyakat. Egyes országokban ezt törvény is rögzíti, aminek jelentősége lehet a tárgyak importja és exportja szempontjából.
Lehetséges, hogy a „százéves szabály” azért jött gyakorlatba, mert a 20. század elején a műkereskedők úgy vélték, hogy az akkor mintegy százéves empire stílus volt az „utolsó” nagy stílus. Ez a korra vonatkozó meghatározás egyre inkább érvényét vesztette, mert az antik és a gyűjthető tárgyak közötti határ egyre jobban elmosódott. A régiségkereskedők nagyon szívesen adnak el százévesnél fiatalabb tárgyakat, s a gyűjtők is szívesebben beszélnek egyszerűen csak „régebbi korból” való tárgyról. E kifejezések használata az antik tárgyak rugalmasabb minősítéséhez vezet. A lazább minősítés lehetővé teszi, hogy a régiségboltokban nagy mennyiségben előforduló kései Jugendstil, sőt art deco tárgyakat is — amelyek még nincsenek százévesek — a régiségek kategóriájába sorolják.
Követelmény, hogy az adott tárgy létrehozása folyamatában érvényesülni kell készítője alkotótehetségének. Ez kizárja a tömegcikkeket – két antik darab soha nem lehet teljesen egyforma, úgy, ahogy a tömegtermelés cikkei. Egy 17. századi rézmetszet alapján korlátozott számban készült nyomat antiknak tekinthető. Egy 1895-ben született Jugendstl-kép, egy neves művész alkotása, amiről gépi úton korlátozott számú példány készült, határeset. Egyesek úgy vélik, hogy a későbbi példányok nem tekinthetők régi műtárgynak, mások rugalmasabbak. Manapság nagyobb jelentőséget tulajdonítanak egy tárgy stílustisztaságának, annak, hogy jellegzetes képviselője legyen korának. Ezen az alapon egy 1825- ből való gótikus stílusú fehérneműs szekrény nem tekinthető régiségnek. Egyes puristák szerint ez vitathatóvá teszi bizonyos darabok „régiség”-jellegét, amit egyébként ők amúgy is elvitatnának a százötven évet alapul tekintő „szabály” értelmében, például a biedermeier (1825-1860), Lajos Fülöp (1830-1850) és viktoriánus (1837—l 901) stílusú tárgyakat. Még a neo-stílusok (egészen a 20. századig), sőt az art nouveau és a Jugendstil produktumait (1890—1930) is lehet régiségként kezelni.
Mindenki, aki elkezd műtárgyak iránt érdeklődni, szembekerül a giccs kérdésével. Ez a fogalom 1900 táján született Németországban, amikor a gépi úton előállított cikkek mennyiségének megnövekedése következtében hanyatlani kezdett a kézművesipar. A giccs meghatározást olyan tárgyakra alkalmazták, amelyeknek anyaga és elő- állításuk módja nem volt „valódi”. A giccs fontos jellemzője a régi dekoratív elemek használata. Ez általában azt feltételezi, hogy a tárgy másolat, de erre sem alkalmazható szigorú szabály. Nem minden giccstárgy művészietlen, és a gyűjtők magatartása is változik az idővel: régebben giccsként leszólt tárgyakat később nagyra értékelnek. Mindez személyes ízlés kérdése is. A rómaiak már réges-régen megállapították, hogy az ízlésről nincs mit vitatkozni. Mindenesetre világos: minél régebbi
egy tárgy, annál kevésbé tekinthető giccsnek. Utóbb giccsnek tekintett reprodukciók léteztek a fogalom létrejötte előtt. Korábbi tárgyak hű másolatai voltak, amelyeknek az értéke soha nem lehet azonos az eredetiével. Manapság azonban nagy lehet irántuk a kereslet.
Műgyűjtemény nem jöhet létre pusztán régiségek összevásárlása útján. A műtárgypiac igen bonyolult. Egy darab értékét részben objektív kritériumok szabják meg, például a tárgy történelmi jelentősége és eredetisége, de fontos szerepet játszhat a személyes ízlés és vonzalom is. A régiségek világában kezdő gyűjtőnek meg kell tanulnia felismerni a különböző korú és stílusú tárgyak közötti különbségeket. Sokan azt gondolják, hogy minden műbarát akadémikusan képzett: ha ez valaha igaz is volt, manapság számtalan jól informált autodidakta személy található a régiségrajongók között. Egy ház bebútorozása, berendezése régiségekkel vagy egy műgyűjtemény létrehozása sok kérdést vet fel. Ismeretek hiányában a vásárlónak fogalma sem lehet róla, hogy egy darab 30 000, 300 000 vagy 3 000 000 forintot ér-e.
Hogyan határozható meg az érték?
Sajnálatos módon az antik tárgyak értékének megbecsüléséhez nincs biztos iránytű, de tapasztalat és tudás révén tájékozottá válhatunk. Még szakemberek sem tudhatnak mindent, ezért kell egy meghatározott területre specializálódni, Annak, aki elkezd műtárgyakat gyűjteni, előbb világos elképzelést kell kialakítania gyűjtése célját illetően. Ez lehet akár bizonyos fajta, Viszonylag könnyen hozzáférhető, mégis nagy örömet okozó gyűszűk gyűjtése, de lehet például holland mesterek műveinek jóval nehezebb és költségesebb gyűjtése. Specializálódhatunk japán faragványokra és 17. századi hajózási térképekre. A keresés tárgya lehet egy sajátos darab vagy egy meghatározott területről származó, illetve adott stílusú műtárgy. Természetesen sokan pusztán vonzó darabokat keresnek otthonuk díszítéséhez. Akár Így, akár úgy, lényeges, hogy a kezdő eldöntse, mit is akar gyűjteni. Lehet, hogy nehézséget fog okozni a cél kitűzése, különösen annak, aki még nem sokat tud a műtárgyakról. A legjobb, ha a kezdő időt hagy magának, hogy felfedezze, ösztönére hagyatkozva, mi az, amit szeret, és mi az, amit nem. Egy tárgy még nem okvetlenül vonzó pusztán azért, mert régiség vagy mert megélt száz vagy annál is több évet. Mi az, amiért vonzónak találunk egy tárgyat? A színéért, az anyagáért, amiből készült? Vagy egy meghatározott stílus tetszik? Hamarosan fel fogjuk fedezni, hogy egy bizonyos stílus jobban tetszik a többinél. A kezdő gyűjtőnek bíznia kell saját ízlésében. Senki nem mondhatja meg, mi az, ami vonz bennünket.
Miközben megszerezzük a műtárgyakra vonatkozó szükséges ismereteket, talán világosabbá válik a kitűzendő cél is. A tanulási folyamat első lépése múzeumok látogatása. A kiállítások felirataiból, katalógusaiból, ismertetőiből igen sok információt szerezhetünk. S a múzeumokban való „nézelődés” során nem zaklatnak bennünket kérdésekkel régiségkereskedők, akik potenciális vevőnek tartanak. Vannak a műtárgyak különböző problémáival foglalkozó kurzusok, előadások, speciális területekre vonatkozó könyvek, amelyek nagyon hasznosak lehetnek a kezdők számára. Továbbá beszerezhetők gazdag információs anyagot tartalmazó szakfolyóiratok is. A következő lépés, hogy kissé körülnézzünk, mielőtt elmegyünk egy vezető aukciós ház árverésére. Alaposan meg kell vizsgálnunk a bennünket érdeklő tárgyakat. Érdemes beszerezni a kiállítás eladási katalógusát, ezek általában kitűnő könyvek is. Az aukciókon tájékozódni lehet az árszínvonalról is.
Tanácsos meglátogatni egy-egy régiség kereskedést is. A legtöbb kereskedő szívesen beszélget a műtárgyakról és szívesen ad tanácsot arra vonatkozóan, mit kell elkerülni, melyek az értékesebb, sőt a legkiválóbb darabok. Esetleg javasolnak majd választott területünkre vonatkozó, haszonnal forgatható könyveket is. Persze az is lehet, hogy igyekeznek eladni nekünk valamit. Az első látogatás alkalmával tanácsos csak nézelődni, kérdezni, informálódni. Ezt egy jó kereskedő megfogja érteni, sőt segít későbbi gyűjtési irányunk kijelölésében. Járjunk nyitott szemmel, érdeklődjünk, szerezzünk tapasztalatokat mielőtt belekezdünk a régiségek gyűjtésébe.
