Üvegből, több mint 5000 éve készülnek rendkívül változatos formájú és stílusú dísztárgyak és használati eszközök, különösen a 18. század óta. Jóllehet, természetüknél fogva törékenyek, üveg tárgyak már az ókori Róma idejéből is maradtak ránk. A kerámiagyűjtőkhöz hasonlóan az üveg szerelmesei is a bőség zavarával küszködnek. Jellemző üvegfajták a nátronüveg - legszebb változata a cristallo, a káli, illetve a kristályüvegként is ismert ólomüveg. A gyártási eljárások skálája a kezdetleges magraformálástól a kifinomult, gépesített műveletekig (pl. préselés) terjed.
A díszítés főként színezéssel, köszörüléssel (ezen belül is számos módszerrel), savmaratással, csiszolással és aranyozással történik. Mivel a 19. század vége előtt készült üvegek közül viszonylag kevés akad, amin a gyártás dátumára, a készítőre vonatkozó jelzés található, a gyűjtőnek érdemes megismerkednie a legfőbb típusok, technikák, formák és stílusok jellemzőivel, hogy megfelelően azonosíthassa az ilyen tárgyakat.
Az üvegnemű vizsgálata
Az üveget számtalan formában és stílusban készítették. Változatosságukat a gyártási eljárások tovább gazdagították. Az üveg három alapfajtája, a nátron a káli és az ólom- vagy kristályüveg, azon kívül, hogy színben, súlyban különböznek, más-más hangot adnak, ha körmünkkel megkocogtatjuk az üvegtárgy falát. A sárgás vagy barnás nátronüvegben gyakoriak az apró buborékok, s az ebből készült darab könnyebb, mint a káli vagy az ólomüveg. Kocogtatásra tompa hangot ad, akárcsak a többnyire zöldes vagy barnás káliüveg. A korai ólomüveg csaknem "olajos" zöld, tele van szennyeződéssel, buborékkal és csíkokkal. Az ólomüveg súlyosabb a nátron- és káliüvegnél, és tisztán Csengő hangot ad.
A tárgy készítésének módja is segít a kormeghatározásban. A legelső üvegek magraformáltak, a későbbiek szabadfúvással, azután formába fúvással, a legújabbak formába préseléssel készültek. A korai díszítetlen fúvott üveg talpán rendszerint látható a köldöknyom, amit az üvegfúváskor használt tapadóvas hagyott rajta. A korai, csiszolt vagy köszörült díszűekről ezt gyakran eltüntették, s helyét sima, lencseszerű mélyedés jelzi a tárgy alján. A préselt üveget a forma összeillesztéseinek helyén kitapintható és látható varratairól lehet felismerni. A díszítés is segít a datálásban. Tapintással megállapítható, hogy az üveg díszítése csiszolt, köszörült vagy zománcozott. Míg a korai csiszolt üvegen a
vágások szélesek és laposak, a 19. század elején készült daraboké mélyebb és látványosabb, hála a tökéletes gépi korong-technikának. A korai vésett üvegek szemcsésebbek, de a finomabb csiszolópor már selymesebb felületet eredményez.
A zománcozott munkák esetében fontos támpont a kopás mértéke. Értéktelenebb a tárgy, ha sérült a zománc. Ugyanez érvényes az aranyozásra is. A zománcfestésű üveg ritkán restaurált, az újra aranyozott felület jóval hivalkodóbb, mint az eredeti, mely melegebb tónusú.
Sohase feledkezzünk meg a tárgy általános állapotáról. A borospohár talpán a csorbulást csiszolással korrigálhatták, de gyakori megoldás, hogy kisebbre köszörülik, azaz eltávolítják a sérült részt. Ha ilyesmire gyanakszunk, vizsgáljuk meg a tárgy arányait. A talpnak szélesebbnek kell lennie, mint a kehelynek, de semmiképp sem lehet ugyanakkora vagy annál kisebb. A cakkozott szélű tálakat is gyakran restaurálták, amit a minta szabálytalansága árul el. Ritka az olyan tál, amelynek peremét eredetileg körülköszörülték, s nagyítóval jól láthatók az ilyen éles síkok.
Egyes üvegfajták sajátos restaurációs eljárásokra csábítanak. A borospoharakat különböző részekből is összeállíthatják, érdemes ezért megvizsgálni a szár és a kehely találkozásának helyét. Óvatosságra int, ha a borospalackot "épp az imént öblítették ki" vagy színes denaturált szeszt tartottak benne, mivel az áru sok e folyadékokkal próbálják leplezni a vízkövet, ami a száraz üvegen homályos felületként jelentkezik. Mindennél fontosabb, hogy természetes fénynél vegyük szemügyre az üveg tárgyat.
